Hajrá Jules Bianchi!

2015. július 21. A Föld lakósságának egy csekély, vagy talán nem is annyira csekély része Nizzában, Franciaországban volt. Sokan közülük testben és lélekben, míg a nagy többség csak a közösségi hálókon keresztül követte az eseményeket. Temetés volt. Egy olyan embert kísértek utolsó útjára, aki túl keveset lehetett ezen a világon, akinek túl kevés jutott ebből az életből, mégis éppen elég ahoz, hogy több ezer embert megérítsen a halála, hogy mindannyian úgy érezzük, egy közeli hozzátartozónkat, barátunkat veszítettük el ma. Pedig sokan vagyunk olyanok, akiknek nem adódott meg a lehetőség, hogy találkozzunk Vele. S már soha nem is fog.

2014. október 5. Egy teljesen átlagos vasárnapnak indult, leültünk a TV elé, ölünkbe vettük a pattogatott kukoricát, kinyitottunk mellé egy sört, aztán izgatottan vártuk, hogy elrajtoljon a mezőny. F1-es körökben ez márcsak így megy. Aztán Suzukában esni kezdett, az izgalom fokozódott. Mindannyian azt vártuk, hogy történjen valami. De ami ezután következett arra senki sem számított. Adrian Sutil, a Force India versenyzője megcsúszott a vizes pályán és kisodródott a kavics ágyba. Eddig semmi szokatlan nincs a történetben. Aztán valami furcsa, szinte észrevétlen pánik hangulat alakult ki. Senki nem tudta mi történt. Nem sokkal később azonban már robbant a hír: Jules Bianchi becsúszott a Force Indiát mentő traktor alá, a pilótáról még semmi hír. Felfordulás volt. Csak ültünk a képernyők előtt, vártuk, valaki mondjon valamit, vártuk, hogy Jules megjelenik és odaint a rajongóknak, hüvelykújját a magasba lendítve. De semmi. Kilenc hónapig tartott ez a csend. És mostmár örökké tartani fog. Azt hittük, ilyen nem fordulhat elő, azt hittük, ezek az autók elég biztonságosak ahoz, hogy ne történjen meg semmi ilyesmi. Csalfa remény. 300 km/h-nál a biztonság szó bizony a lista alján szerepel.

S csalfa volt az a remény is, mely az elmúlt hónapokat keringte be. Bíztunk. Imádkoztunk. Reméltük, hogy felfog épülni. Azt hittük, ha mindannyian – akiknek egy kicsit is számít ez a hihetetlenül tehetséges francia pilóta – pirosba öltözünk, ha nem hagyjuk, hogy egy pillanatra is elhalványuljon a Jules Bianchi név, akkor vége megtörténik a csoda, jön a varázslat és minden rendben lesz. Nem sikerült. Ezúttal a mese másként alakult, jóval kegyetlenebbül. Ezúttal a hős, hiába küzdött, hiába volt felvértezve hatalmas álmokkal, hiába állt mögötte a hatalmas sereg bátrakkal és segítőkkel, alulmaradt a csatában. S nem maradt egyéb csak egy hatalmas űr és mélységes csend. 

Jules! Remélem, te is ott voltál a mai napon Nizzában. Remélem, láttad, hogy a családod, a barátaid s azok az emberek, akikkel évek óta versenyzel, ma mind ott voltak veled. Nem hagytak magadra. És remélem, láttál minket is, akiket te nem ismerhettél, mégis nagyon fontos voltál számunkra. Egy példakép. Egy harcos. S egy győztes is. Ma mindannyian a te életed ünnepeltük. Az életed, amire büszke lehetsz, mert rendkívüli ember voltál s leszel mindig is! Mostmár tied a pole és a dobogó legfölső foka. Megérdemled. S azokon a pályákon ahol ezentúl versenyezni fogsz te leszel a legragyogóbb csillag..

                                                             HAJRÁ JULES! Mi veled vagyunk!

(c) Saját írás                                                                 

Fotó: Vladimir Rys